Olvasási idő: 8 perc
Részt venni egy labdarúgó-világbajnokságon – eleve izgalmasan hangzik, különösen egy magamfajta futballrajongó számára. A házigazda Katar egzotikus hangulatot kölcsönzött az eseménynek, ám a torna előtt sok volt a kérdőjel, hogy mit tud nyújtani a szurkolóknak? Olvass tovább és megtudod, mi mindent tapasztaltam Katarban, és hogyan vélekedem az idei tornáról.
Kövesd közösségi oldalainkat, ahol további érdekességeket osztunk meg.
Facebook és Instagram
Önkéntesből VIP-előadó
Az egész még 2021 elején kezdődött, amikor jelentkeztem önkéntesnek, végül a VIP-szektorokban végeztem el a feladatokat. Három nappal a világbajnokság kezdete előtt érkeztem Katarba egy csoporttal, s mivel fogalmam sem volt, mire számíthatok, a szállás átvétele után azonnal a második legnagyobb városba, Lusailba indultunk, ahol a Lusail Iconic Stadion található. A közel 89 ezer fős, aranyfészekre emlékeztető gyönyörű stadionban ismerkedhettünk meg először a többi előadóval, akik javarészt zenészek, táncosok és pantomimesek voltak…
Alig két nappal később, a szurkolói zóna megnyitóján álltam először munkába. A Maskbusters játékvezető-jelmezét viseltem, amely cég a legendás brazil focista Pelé, és a még mindig aktív portugál Cristiano Ronaldo figuráját is elkészítette a világbajnokságra.
A kizárólag meghívottaknak fenntartott részen találkoztam először a FIFA-főnökkel, Gianni Infantinóval, akivel rögtön kezet is fogtam. Először vegyes érzéseim voltak, mivel akkoriban inkább negatív értelemben, mintsem pozitívan emlegették a nevét. A bajnokság során azonban még háromszor találkoztam vele, és még viccelődtünk is együtt.
Pierluigi Collina jellegzetes szigorú tekintetet mutatott, ám később az egyik after partin ő is lazított egy kicsit. Az első híres ember, akivel jelmezt viselve fényképezkedtem, Nasser Al Khater (a 2022-es katari világbajnokság vezérigazgatója) volt – egy nagyon kedves fickó, aki de facto az utolsó ember, akivel volt szerencsém beszélgetni (már maszk nélkül). Többek között megköszönte nekünk azt a remek hangulatot, amelyet a világbajnokság alatt teremtettünk az emberek között.
Ahol pénz van, ott út is van
A Katarral szemben minden oldalról érkező negatív híreket a FIFA Uncovered című dokumentumfilm még tovább fokozta. Én azonban arra akartam összpontosítani, amit a helyszínen látok és tapasztalok. S elmondhatom: nagyon kedves embereket, fantasztikusan megszervezett logisztikát és kiváló szervezést láttam, beleértve a biztonságot, valamint a stadionban való kiszolgálást is.
Doha mint főváros különösen a belvárosi Souq Waqif piaccal bűvölt el. A különböző illatok, színek és az arab zene különleges hangulatát a világ különböző tájairól érkező rajongók egészítették ki. Doha modern arculatát magas építésű luxusszállodák és épülőben lévő épületek sokasága teszi teljessé. A pénz nem igazán játszik szerepet ebben az országban. Ezt bizonyítja, hogy az alkalmazottak mentesülnek az adók alól, és a helyi lakosoknak még a vízért és az áramért sem kell fizetniük.
Souq Wafiq piac Doha központjában
Azt, hogy a pénz nem probléma, bizonyítja az új metró is, amelyet öt év alatt építettek, csak a világbajnokság kedvéért. A város tehát kialakulóban van, növekszik, és az ország egészéhez hasonlóan még mindig alakítja identitását. A gyakori járatoknak köszönhetően pedig az emberek gyorsan mozoghattak Dohában.
A tiszta utcák, a segítőkész emberek és az utcákon lévő maximális biztonságérzet is olyan pozitívumok voltak, amelyeket sokáig az emlékeimben őrzök majd. A média által felhánytorgatott szigorú szabályok, a szurkolók elleni rendőri támadások és más kultúrák folyamatos lekicsinylése éppen ellenkező hatást váltott ki a helyszínen. A szurkolók papucsban sétálgattak, néhány nő nagyon gyéren öltözött, és ami a legfontosabb: a kultúrák, fajok és nemzetiségek keveredtek egy közös szenvedéllyel – a futballal.
Történetek, amelyekre mindig emlékezni fogok
Már a legelső, Katar és Ecuador közti mérkőzésen valóra vált egy álmom. Mielőtt beléptem volna a VIP-be, már megérkeztek a vendégek, akiknek többségét nem ismertem fel, egyet kivéve. Amikor megláttam, egy pillanatra elakadt a szavam és mozdulatlan maradtam. Arsène Wenger, kedvenc klubom, az Arsenal ikonja állt előttem. Odajött hozzám, kezet fogott velem és megdicsérte a jelmezemet, miközben fejben próbáltam feldolgozni, hogy mi is történik éppen. Viszonzásul megköszöntem neki mindent, amit a klubunkért tett. Nehéz szavakba önteni a bennem feltörő érzelmeket. Ez jelentett nekem mindent. Lélekben azt mondtam magamnak, hogy ha még Thierry Henryvel is találkozom, akkor boldogan megyek majd haza.
Jobb oldalt a Lusail Stadion
Az “Ágyúsok” családjából aztán még volt szerencsém találkozni Gilberto Silvával, Jens Lehmannal; beszélgetni a svájci Johan Djourouval, a klub korábbi játékosával és a már kommentátorként dolgozó Alex Scottal, valamint a védő Matthew Upsonnal és a szinte mindig komoly keményfiúval, Martin Keownnal is. Nagyon jót beszélgettünk a medence partján, miután megkérdeztem tőle: „Hé Martin, csak egy kérdésem lenne, mit gondolsz a Tottenhamről?”, amire meglepődve válaszolt: „Haver, micsoda hülye kérdés, nyilvánvalóan sz*rok”. Mindketten azonnal nevettünk (végre láthattam mosolyogni!), majd tovább beszélgettünk “fontosabb dolgokról”. Ekkor lépett be a már említett Alex Scott, és megjegyezte: „Úgy tűnik, az Arsenal elfoglalta ezt a szállodát”.
Majdnem fociztam Rio Ferdinanddal
A már említett “Ágyúsok” mellett Gary Lineker is ebben a szállodában szállt meg, és amikor megkérdeztem tőle, hogyan látja a jelenlegi Arsenalt, azt válaszolta, hogy fantasztikus fiatal játékosaik vannak, és meccsről meccsre fejlődnek, különösen csapatként. Egyébként azt tudtad, hogy Gary, a Tottenham korábbi játékosa 16 éves pályafutása alatt egyetlen sárga lapot sem kapott? Mosolyogva mondta, hogy akkoriban más volt a helyzet, a játékvezetők tolerálták a “narancssárga” szereléseket, ma viszont már ő sem úszná meg lap nélkül.
A reggelinél olyan játékosokkal volt lehetőségem találkozni és beszélgetni, mint Alan Shearer, Micah Richards, Danny Murphy, Ashley Williams, Pablo Zabaleta és egy másik „keményfiú”, Rio Ferdinand. Terveztünk egy közös focimeccset is a szálloda területén, ám az idő szűkössége miatt sajnos ez nem valósult meg. Mindegy, majd legközelebb.
Egyre több és több híresség jelent meg, a lista egyre bővült. Emlékezetes volt még a Szaúd-Arábia edzőjével, Hervé Renarddal folytatott beszélgetés is, akivel a Marokkó-Portugália (1-0) mérkőzésen találkoztam. Nem rejtette véka alá örömét az afrikai ország fejlődése miatt, és megjegyezte:
„Mindig is mondtam, hogy ezekben a csapatokban hatalmas potenciál van. Ilyen meglepetés az afrikai országok részéről minden világbajnokságon előfordul. Imádják a futballt, és nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a sport legalább annyira fontos számukra, mint bármelyik európai focistának!”
Talán az egyetlen, akivel nem beszélgettem egy percig sem, az Samuel Eto’o volt, de legalább van egy közös fotóm vele, egyébként pedig az érzelmekre és arra az élményre koncentráltam, hogy valóban beszélhettem a világ futballjának legnagyobb személyiségeivel. Ezt senki sem veheti el tőlem.
Az internet „felrobbant”, a jelmezes fickók a világ minden tájára eljutottak
Jelmezeink az első naptól kezdve felkeltették a média és a stadionok körüli szurkolók figyelmét. Ezt maguk a FIFA képviselői is észrevették, és egyre többet akartak bennünket a VIP-részlegben látni. Videóinkat több millióan látták az interneten. A legnagyobb sportportálok is megosztottak minket, sőt, Brazíliában még a fő hírekben is szerepeltünk az elnök fiának ellentmondásos látogatása és egy rövid videó miatt, amelyen a VIP erkélyen fotózkodik velünk.
A szervezők elmondták, hogy a híres „Metro Guy” (Metró-srác) és a horvát szépség után mi, a „Tükörsrácok” lettünk a bajnokság legnépszerűbb figurái. Az emberek megkérdezték, honnan jöttünk, a gyerekek el voltak ájulva tőlünk, a felnőttek pedig folyamatosan fényképeket készítettek rólunk. A legszebb pedig az volt, hogy még a VIP részen is „Tominak” kezdtek szólítani, nem pedig „Ref”-nek, ami bírót jelent.
Szurkolók, akik uralták a bajnokságot
Az első napok után azt gondoltam magamban, várjuk meg, míg megjönnek a dél-amerikai szurkolók. Persze, az első meccsek alatt is sokan voltak, köztük olyan dolgozók, akik részt vettek a stadionok építésében. A dél-amerikaiak érkezése viszont azonnal megmutatkozott a világbajnokság egyre fokozódó hangulatában. Ha felállítanék egy rangsort a legjobb szurkolókról, azt valószínűleg a marokkóiak vezetnék, őket pedig szorosan követnék az argentinok és a mexikóiak. A marokkóiak valóban eufórikusak voltak, és ezt érezni lehetett a városban és a stadionban is.
Marokkó szurkolók a Portugália elleni meccs után illetve mexikói szurkolók a metróban
Az argentin szurkolók az egész tornát végig énekelték. A híres Muchachos nemcsak a lelátókon, hanem az utcán is hallható volt. Nem véletlen, hogy náluk a futball olyan, mint egy vallás. Számomra a csalódást egyértelműen az európai szurkolók jelentették, ezzel szemben az afrikai országok hagyományos fesztiválja a bajnokság egyik fénypontja volt.
Úgy gondolom, hogy a katari világbajnokság jól szervezett volt, és akik ott voltak, élvezték az eseményt. A jól ismert „A labdarúgás összeköt” kijelentés pedig tökéletesen beigazolódott. Ugyanakkor azon a véleményen vagyok, hogy a világbajnokságot nem kellene többé egy olyan, futballkultúrával nem rendelkező országban rendezni, mint Katar. Ugyanis különösen a torna elején hiányzott az igazi futballhangulat. Az a fajta légkör, amelyet különösen azok az emberek tudnak teremteni, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy ennyi pénzt költsenek egy katari utazásra.
Mindent összevetve, már nagyon várom a 2026-os világbajnokságot, és különösen a mexikói vagy a dél-amerikai országok mérkőzéseit. Egy biztos: őrület lesz!